Ábrándos ármány

Csalárd főnixkönny áztatta gyepre űzte megtévedt áldozatát a vad, s
Aranytól tündöklő égbolt álruhája alatt vacogtam én, egy másik vad.
Liliomra léptem mezítláb - a főnix elszállt, nyomában csak hamueső ért;
Ó, ha a felhővilág s szikrája előbb nem vakít el,
Dadoghatnám sóhaját a kerge űző jajveszékelésének. S bár
Álmot láttam: a Napisten lehelete óvta életre kelt menedékem határát, de
Sáros gúnyba űzte megtiport vadságom, mert sárga lett a liliom lábam nyomán.

Egy régi vers

Elcsépelt a rím, mibe most kapaszkodom,
de hiányod olthatatlan,
közelségedre szomjazom.
És kipicsáz az élet, hogy veled akartam lenni,
az emlékeken csüngni, szívből kapaszkodni.
S tettelek házamban csúszómászóvá,
lelkem legsötétebb bugyrain uralkodóvá...
Vérben forog szemem dühtől és vágytól,
de kioltani ez égést még mindig nem vágyom!
Így hasítok verset magam dekadens világából,
Mélyrepülök s érted, Fájdalomért kiáltok!