Elcsépelt a rím, mibe most kapaszkodom,
de hiányod olthatatlan,
közelségedre szomjazom.
És kipicsáz az élet, hogy veled akartam lenni,
az emlékeken csüngni, szívből kapaszkodni.
S tettelek házamban csúszómászóvá,
lelkem legsötétebb bugyrain uralkodóvá...
Vérben forog szemem dühtől és vágytól,
de kioltani ez égést még mindig nem vágyom!
Így hasítok verset magam dekadens világából,
Mélyrepülök s érted, Fájdalomért kiáltok!
